2014. szeptember 1., hétfő

6rész: Zúzódott láb

Sziasztok! Ujra itt! Tudom régen volt resz, de mint írtam nem voltam itthon, miutan hazajöttem pedig a másik blogomra írtam a részt ami kb 3-4napja került fel, és azóta pedig sikerült megírno mez a kicsi és rövid részt. Sajna ez van.
Ab suli is elkezdödöt a mai nappal hivatalosan. Nagyon vártam... De azért jó volt megint az osztályban lenni, jó az a közösség. Lett új osztálytársunk. Meg más tanáraink pár tantárgyól változott. És a nyárból még kisem józanodva ugorhatok fejest a 10es tanévbe. Hiphip hurrá! Kinek milyen az óra rend? Nekm csak Hetfön és Pénteken van 7órám, Kedd Szerda és Csütörtökön 8.
Nah de ilyenkor nincs túl sok kedvem ódákat zengeni. Köszöntök minden kedves új olvasót.
Komizzatok, Pipáljatok, Iratkozzatok fel, blalblabla.
Jó olvasást!!
:)





Mikor visszaértünk minden felfedezésünkröl beszámoltunk, és egyett értettünk abban hogy a szigetnek ezen a felén maradunk, hisz kitudja mi vár ránk még.
5 nap elteltével, kis csapatunk kezd összeszokni. Kiderült hogy Louis egy nagy gyerek. Habár ez nem volt annyira meglepö de amióta kibékültünk a fiukkal, azóta lenem ül a seggére. Összevissza rohangál minden felé. Egyre jobban érzem hogy még leütöm. Ráadásul Harry is ugyanezt csinálja. Niall ö elvan, egyfolytába Corát stíröli azon csodálkozok hogy még nem esett ki a szeme a helyéröl. Liam mogorva, és mindenbe csak a rosszat látja. A házikónkból szinte kise mozdul csak ha muszáj. Talán ö viseli a legszarabbul az egész helyzetet. Ja meg Zayn mert nincs normális fürdöszoba, amit egyébként mindenki nagyon hiányol csak ö nyafog miatta.
-Zayn! Fogd be a szád! – nyögtem. – Hajnali nem tudom hány óra van.
-Dél van! – vágott közbe.
-Jó akkor hajnali dél van! Én meg még aludnék! – nyöszörögtem. – Megkérhetlek hogy ne itt hisztériázz?!
Puffogva kirontott, és elindult valamerre. Sóhajtva ejtettem vissza fejem, ideiglenes roppant kényelmetlen ágyamra. Meg lehet pusztulni. A vihar óta olyan höség szabadult ránk ami, eszméletlenül rosszz. Sem amerikában nem szoktunk hozzá, Londonban pedig ezt az idö járást meg sem közelítí az ottani. Kitaláltam hogy minden nap muszáj valami mást csinálni mert különben megörülök. Nem csak én hanem mindenki, de úgy tünik rajtam hamarabb jön ki.
Eldöntöttem mit fogok a mai napon csinálni. Felugrottam az ágyon, amire Liam ijedtében összerezzent. Jót nevettem fancsali képen amit vágott.
Kirohantam a házból, és örült módjára kezdtem futni a part mentén. Minden eddig felgyülemlett stresszt ezzel vezettem le. A sprintröl muszály voltam visszavenni, mert oldalamba rögtön belehasított a fájdalom, nem melegítettem be elötte. Kocognom kellett volna.  Ehelyett viszont rendesen tempósan folytattam utam. Nem tudom honnan ez a sok energia, talán a több napos punnyadástól, minden esetre jó volt magamból kiadni mindent.
Pár perc alatt nagyon messzire kerültem a táborhelyünktöl, térdemre raktam kezem hogy megtámaszkodjak, szaporán és rendezetlenül vettem  a levegöt.
Olyan sok minden zavar. Most jöttem csak rá, mekkora betegséget okoz az internet, az a sok elektromos kütyü amelyek mind a mi életünk megkönnyebbítésére szolgál. A hajamat tudnám tépni, mert egyszerüen nincs a kezembe a laptopom, nem tudom megnézni az e-mail-jeim, nem tudom csekkolni a közösségi oldalakon mi történik. Jöttek-e üzeneteim. Egy zenét nem tudok meghallgatni. És lassan elvonási tünetekkel rendelkezek. Még azok a hülye reklámok is hiányoznak amiket a filmek közben szoktak leadni, pedig azokat tényleg nagyon utálom. Hiányzik az az idegesítö városi zaj. A büdös cigaretta szag ami az utcákon terjeng, valamint a gyorskajáldákból szálló zsíros egészsgétlen kaják nyomasztó illata. A sok bolt ami csak arra vár hogy a pénzüket elköltsék ott mindenféle dolgokra a vásárlók. A hatalmas házak, felhökarcolók. A jól megszokott élet, amelyböl néha az ember szívesen elmenekülne, viszont amint ez megtörtént rájön hogy igazából hiányzik.
Elterültem a forró homokban. Szememet lehunytam és csak arra koncentráltam hogy teljesen lenyugodjon szívverésem.
Teljesen más világban jártam. Mostanában valahogy a képzeletem túlszárnyalja a valóságot. Valótlan dolgokba ringatom magam, ami nem jó. Ha így folytatom tényleg megörülök. Sóhajtva keltem fel, a homokból. Az erdöbe vettem az irányt, és megsem álltam míg a vízeséshez nem értem. Lent a part szélén leraktam a ruháim, vagyis csak a nadrágot és a felsöt. Felmentem a kis ösvényen, ami kissé meredek, a vizeséshez. Elöször csak lassan sétáltam bele a hideg vízbe. majd a vízeséhez kezdtem úszni, végül pedig lezuhantam.  A levegöben mintha szálltam volna. Hatalmas adrenalin öketet adott az ugrás. A csobbanás, már kissé kellemetlen volt, a hideg víz csípte a böröm, és elég mélyre érkeztem, szinte a legaljára a folyónak. Lomha mozdulatokkal törtem a felszínre és felfeküdtem a vízre. Ziháltam, az újbóli átélésre szükségem volt, így egy pici pihenö után kimásztam a vízböl, és újra megismételtem elözö tettem. Nem tudom meddig csináltam csak arra lettem figyelmes, a nap már lemenöben, és közeledik valaki. Nem zavartattam magam hisz csak a közül a hat személy közül lehet valaki akivel itt ragadtam.
-Nah végre! Azt hittük már elmentél a szigetröl minket meg itthagytál. – kiabálta a partról
-Jah, képzeld a titkos telefonfülkét kerestem meg, és telefonáltam az ükapámnak hogy szóljon az unokáimnak hogy a kínai hadsereg parancsnoka a 7éves kutyájával küldje le a tengeralattjáróját. – mondtam csukott szemmel a vizen lebegve. – De csak értem, titeket itthagylak.
-Ideges vagy?- ült le jobb híján a nagy kövekre.
-Nem. Csak elég nagy baromságot mondtál.
-Tudom, nem én aggódtam ennyire érted hanem Cora. Szerintem elég szívós egy csaj vagy hogy tudj magadra vigyázni.
-Gondolhattam volna. – morogtam, majd megfordultam a vizbe és leúsztam a folyó mélyére. És a part felé közeledtem. –Búú! – törtem fel hirtelem.
-Ugye tudod hogy a vízben látni merre mész?! – ráncolta a szemöldökét.
-Öhm, mostmár igen! – mondtam miközben kimásztam.
-Szerintem mehetünk vissza, ha benne vagy. Csak elötte még megtöltjük ezt a flakont. – mutatta fel a kezében lévö tárgyat, amit én eddig észre sem vettem.
-Okés! Csak magamra kapom a ruhámat! – mondtam és körülnéztem hogy hol is haagytam. – Louis?! Nem láttad véletlenségböl a ruháimat? – kérdeztem,  értetlenül szemöldökrncolva mivel emlékszek hogy leraktam ide.
-De, lehetséges. – bólogatott, nem törödön. A távolba nézett nem ram, és szemében felfedezni véltem egy kis csillanást. Mey arról árulkodott nagyon is tudja hogy hol van a ruhám.
-És esetleg elmondanád, hogy hol?!
-Nálam! – hortelen felpattant majd elkezdett rohanni az erdöbe, de pont arra amerre nem kéne mennünk.
-Louis Tomlinson! Azzonnal gyere vissza, és add ide a ruháimat! – ordítottam, és utána szaladtam.
-Ugyse tudsz elkapni! – kiabált hátra. Ami miatt majdnem neki ment egy fának! Elég vicces látvány volt, ahogy hirtelen megtántorodott majd újra eszeveszett tempóban kezdett el szaladni. –Kiabáltam hogy álljon meg, de nem hallgatott rám.
Nagyon nehezen tudtam követni, alig láttam, mivel olyan messze volt tölem. Próbáltam felzárkózni hozzá, de nem sikerült.
Végül egy olyan részhez értünk ahol, nem volt olyan sürü a növényzet. Futtáan hátrapillantot ami nem volt túl jó ötlet. Ugyanis megbotlott egy nagy kiálló köben és én már csak azt vettem észre hogy hatalmas ordítás közepette eltünik. Elöttünk egy meredek lejtö volt, ami tele volt kavicsokkal, és még valamit magával is rántott, mivel próbálkozott megkapaszodni. Ledermedtem, tágranílt szemekkel meredtem oda ahol az elöbb még Louis állt. Majd óvatosan a lejtö széléhez mentem.
-Louis! – kiabáltam rémülten, ahogy megláttam hogy lent fekszik, és egy hatalmas  kö van a lábán.  Leakartam mászni hozzá, de még a tetején volt amikor megszólalt.
-Alexis! Ne gyere le!
-Jaj! Jól vagy Lou?! Nem esett semmi bajod?- kérdeztem aggódón!
-Azon kívül hogy egy bazi nagy kö esett a lábamra, és nem tudok megmozdulni semmi bajom. – poénkodott.
-Akkor el ne mozdulj! Mindjárt hívom a mentöket! – hihetetlen hogy ilyenkor tud viccelödni de akkor már én is beszólok.
-Siess!
Próbáltam sietni de igazából azt sem tudtam merre kellene elindulnom. Bolyongtam. Fogalmam sem volt merre megyek. Végül bele botlottam, Liambe Niallbe és Corába. A forrásnál találtam rájuk.
-Seh- Segitsetek! – lihegtem, össze vissza szaladgáltam, és teljesen kifárasztott.  – Louis!
 Nem értettek semmit, Méllyebekket lélegeztem hogy lenyugodjak és rendesen tudjak beszélni.
-Mi van Louissal? – ráncolta szemöldökét Liam.
-Leesett! És a lábára zuhant egy nagy kö, szikla akármi! Nem tud megmozdulni!
-Jesszus! Siessünk! – mondta Niall és már indult is volna.-
-Talán  Al mutatná az utat! – szólt Ni után Cora.
-Siessünk! Én se tudom pontosan merre van! Fogalmam sincs, merre mentünk csak azt tudom arra amerre megbeszéltük hogy nem fogunk járni.
Mit ne mondjak nem voltak ettöll elragattatva, és úgy fél órába telhetett de csak sikerült megtalálnunk Lout.
Lemásztunk szegényhez, Liam és Niall gyorsan lekapták róla a nagy követ, de kettejüknek is nagy eröfeszítésbe tellett, a lényeg viszont hogy sikerült. Próbált felállni de nem sikerült neki.
-Héj maradj nyugton! – nyomta vissza ülöhelyzetbe Cora. – Ez nem így megy!
-Mér, biztos nem fekve fogok járni! – mondta szarkasztikusan Louis.
-Azt mindjárt gondoltam, de lehet eltört a csontod. –Mondta és óvatosan tapogatni kezdte a lábát Louisnak. Amikor erösseben megnyomta akkor már felszisszent, hiába eddig még tartotta magát. –Hmm. – hümmögött Cora. Egyszerü volt ez neki mert orvosnak tanul, tudtam pár pillanat és már mondja is a diagnózist.
-Úgy látszik csak megzúzódott! Szerencséd volt. Viszont jó lenne sínbe rakni. – gondolkodott hangosan. – Mindjárt jövök addig ültessétek fel arra a sziklára! – és már ott is hagyott minket. 
- Niall menny utána! Nehogy neki is legyen valami baja! – mondtam miközben arra biccentettem ahol Cora eltünt.
-Rendben! – bólintott és elindult.
-Gyere Lou! – szólt Liam, és leguggolt hogy felsegítse.
Oda támogatta a már említett sziklához és segített neki felülni, mivel a másik lábára egyáltalán nem bírt támaszkodni. Utána a kisseb sebeket néztem amiket az esés okozott.
-A forrásnál kitisztítjuk a sebeidet. – legyintettem, nem volt olyan vészes.
Ebben a pillanatban felbukkant a két hianzó láncszem is. Cora sokáig ügyködött majd végül sikerült egy rögtönzött de elég jó kis sínt készítenie. Ami annyiból állt hogy kétoldalt két egyenesebb és erösebb faágat indakkal szorosan a lábához kötözött, hogy nehogy elmozduljon.
-Oké most vissza viszünk a kunyhóho, és szigorúan bentlakó leszel a következö 2napban.
-Jah csak elötte még találjuk ki hogyan vigyük fel itt! –vakarta tarkóját Liam.
Niall, rögtönzött egy mankót is Lou nak, amivel már könnyebb volt mennie. Közben én Liam és Cora kerestünk valami kis ösvényt vagy hasonlót amin feljuthatunk és nem olyan meredek. Imáink meghalgatásra találtak, habár hatalmas kerülövel de talaltunk egy olyan részt ami nem volt olyan meredek.
Komótosan lépdeltünk a bicegö betegünk mellett a forrás majd a kunyhó felé…